Visszatérő mégsem-ugyanazság. Múlás, de csak ahogy te vagy azt képes érezni, és tenni. Ha elzárkózol, talán lassan kiürül belőled a fantázia és mást ültethetsz helyére, de lehet, hogy épp ezzel ágyazod mélyen magadba azt, és félelmeiddel, vágyaiddal, a hiánnyal öntözöd, és nem látod, miközben úgy megnő, hogy fénytelenül kell botorkálnod alatta.

Megint kijózanodunk; eddig valahogy megtörtént újra meg újra, és készek leszünk megint érteni ezt a spirális játékot, a lassú hullást, amit, ha akarsz fájdalmas, ha akarsz ijesztő, ha akarsz gyönyörű és megismételhetetlen.

Küzdeni ellene mind a vágy, az akarat, a félelem kényszere. Az ősi ösztönöké, amelyek nem engedik elfogadni, hogy nem kapod meg amit akarsz; hogy nem úgy kapsz, ahogyan akarod. Végtére nem is tudod, miért akarsz annyira, hiszen mindennek múlnia kell, tehát a megszerzett csak ideig-óráig a tiéd.

Szerezz, birtokolj, elégülj ki!
Ki mondta, hogy mindened meglesz? Ki mondta, hogy jó lesz? Miért nem látjuk azt, amit megkaptunk? Vajon meddig értékeljük azt, amiért úgy sóvárogtunk? Mi van az orgazmus után?

Spirál. Az idő tengelyére csavarodott ugyanazság.

Újabb vágyaink lesznek. Régiek múlnak, halványulnak vagy a hirtelen örömmel semmivé foszlanak. Akár egy csokor virág emléke. Lényegtelen kép. Illattalan vízió. Az hiányzik belőle, amiért annyira vonzó volt.

És nekünk mindezzel dolgunk van. A beteljesülőkkel, és a beteljesületlenekkel. Átélni azt ami van, elengedni azt ami nincs, és különbséget tenni a kettő között.

Élvezni kell, Vágyni kell, Ordítani kell, Haragudni, Toporzékolni, Szenvedni.
Persze lehet, hogy csak az idődet pazarlod a soha és a mindig ideáinak igézeteiben, hiszen akkor vagy ezekben az állapotokban, amikor elfelejted, hogy minden elmúlik, vagy lázadsz ellene. Hiszen elsősorban felejteni kell. Sőt a kell nem is kell. Van magától. Volt. Lesz.

Ugyanazság nincsen, mert idő van. Az idő mégsem engedi, hogy itt maradjunk ebben a fáradt, kimerevedett pillanatban, pedig én is ezt a nyomasztó mozdulatlanságot érzem.