- …
- - Miért? Itt vagy a közelben?
- - Nem, illetve igen, de nem lényeges. Csak, ha a barátnőddel lettél volna, akkor odaszaladtam volna egy másodpillanatra. De nem tudtam, hogy baráttal vagy, meg egyébként sem akartam semmi különöset.
- - Ja. … Beugrottunk egy teára Ákossal a Funda lukába. Később beszéljünk? Hívjalak?
- - Nem. Tényleg nem. Csak egy csókot nyomtam volna le, ha úgy alakul, de így nem alakul úgy, szóval, Ennyi. Szia!
- - Szia! Szia!

A villamos hirtelen fékezni kezdett. Kijózanító volt megmarkolni az emberi kezektől zsíros kapaszkodót, egyszerre mintha élénkebbé vált volna a szerelvényben terjengő bűz is. Néhány éve állították forgalomba a hermetikusan záródó járműveket, és mire kiszellőzött volna a ragasztók és műanyag elemek szaga, beköltöztek a hajléktalanok. Ilyenkor télen ez különösen elviselhetetlen volt. Megint megcsörrent a telefon.

- Nami?
- De figyelj Bence, egyébként tényleg nem zavarnál. Bemutathatnám Ákost személyesen is,… ő is bólogat. – a háttérből egy igenlő férfihang dörmögött.
- Nem, köszönöm, hegylak benneteket dumálni. Üdvözlöm, így látatlanban is.
- Átadom. Megvetted a szemüveget magadnak?
- Igen.
- És örülsz neki?
- Igen, vagy mit tudom én. Mindegy, majd beszélünk.
- Ok. Szia.

Száraz volt Nadi hangja. Mély és tárgyilagos, mint amikor az orvos pikkelysömört diagnosztizál. E mellett zavarba ejtő volt visszahallani saját szavait. Töketlennek és sebezhetőnek érezte magát. Sőt, sebzettnek. Sőt mérgesnek. Hirtelen kedve lett volna mindezt kiadni magából, például úgy, hogy összerugdossa a csuklóban álló roma fiút, aki épp a telefonjával rögtönzött diszkót barátnőjének, aki mindezt leírhatatlan vigyorral ösztönözte bólogatva.
"Nehéz eldönteni, hogy ez az agresszív, tüntető boldogság a környezet ellen szól, vagy tényleg csupán a heves természet kibontakozása. Ha reagálunk rá, az mindenképpen rasszizmus, ha csak nem állok be táncolni."
Kinyíltak az ajtók, és a tömeg ellenállhatatlanul vitte magával Bencét az utca felé. Már másodjára mondták be, hogy a szerelvény a kocsiszínbe megy. Túl közel volt Nadihoz a Mesterutcán, és ahhoz is, hogy a kirobbanó dühöt rászabadítsa valakire. Például Ákosra, akivel sohasem találkozott, de annyit tud róla, hogy szobrász létére meglepően finom keze van. Valahogy az a misztikum, amivel Nadi jellemezni tudta Ákost kicsit túlmutatott az átlagos kulturális és társasági rajongáson Bence szemében. Főleg azokban a pillanatokban foglalkoztatta ez, amikor nem érezte magát imádva és mindenek fölé helyezve.

A kultúrpróféta, aki újra és újra megtalálja a lehetőséget a baráti érintésre. Aki észrevétlenül fizet, a kabátot csak kézbe adja, nehogy túlozzon, megvárja az éjszakai buszt és egy igazán baráti ölelés után rájön, hogy akár ő is felszállhat, mert pont praktikus lesz a Móricznál elbúcsúzva mégis visszaszaladni, és megmutatni, hogy Tatár Jenő igazi zseni, mert úgy öntötte ki a téren álló Szerelmes munkáslány vaskos és kívánatos szobrát, ahogy ő maga tenné, ha most azonnal kapna segítséget, és felszaladnának egy formázásra az egyetlen franciaágyból álló, közeli lakásába, ahol félórán belül sűrű bocsánatkérések közepette tolná be eres faszát a lüktető húsvirágba.

A villamos lassított. A tömeg kiszámíthatatlan áramlatokat képezve indult meg a szerelvényen még maradni próbálók között. Ez egy olyan pillanat, amikor el lehet suvasztani néhány könyöklést a tolongó csordában, de akkor is magatehetetlen és haragos marad az ember. Meglátta magát a tükröződő ablakban, amint a kapaszkodóba csimpaszkodva lökdösik jobbról-balról. "Miért kell mindig értelmezni és kontroll alatt tartani a történéseket?" Hirtelen elernyesztette izmait és keresztülesett a küszöbön, maga alá temetve egy idős hölgyet, feltűnően nagy gurulós szatyrával, elegáns szövetkabátjával és színházi kalapjával együtt. Kiabálni kezdtek körülöttük, a néni is próbált, de csak tompa óbégatást tudott kipréselni magából. Újra talpra került, érthetetlen gyorsasággal.

- Halló! Képben vagy, arc?
Még mindig hallatszott a mobildiszkó, nagyon is közelről, de valamivel tompábban. – Nincs képben. – Két lábra állították. A roma fiú kiálló fogú barátnője egy kézzel tartott ellent szemből Bence vállának, és szakértő szemekkel figyelte az arcot.
- Hallod Lacka, full nincs magánál!
- Hogy ne lenne! Alig tartom.
Érezte a kezeket a karján, és a szúrós leheletet, ami a nyaka mögül eredt. A nénit felültették, de mérgében nem akart talpra állni, helyette inkább dühödt bömbölésbe kezdett. Kiabáltak a vezetőnek, mert már másodjára csípte oda a szatyrot az ajtó, amire még a fájdalmas óbégatásnál is fülsértőbb hangon kezdett ordítozásba a megtiport dáma. Már nem csak a villamos közönsége, az egész körút felfigyelt a lármára. Megint csak a roma srácnak volt annyi lélekjelenléte, hogy a hölgyet ne hagyja a földön hisztériázni, ahogy azt a körülötte lévő tétova diákfiúk tették. Határozott mozdulattal felállította, bozontos barátnője pedig a szatyor után nyúlt.
- Hallod, Cili! Hol van a szemüveges gyerek?